Bevezetés

"Csak fuss! Fuss és ne állj meg! Vissza se nézz!" Ezek a hangok jártak a fejemben, miközben futottam végig a sötét, szinte horrorba illő, esti Brooklyni tàjon... "Ha megállsz, elkapnak, vége lesz mindennek" mondta egy szinte önálló életre kelt hang a fejemben, amely egyre hangosabban és hangosabban beszélt hozzám, szinte ordibált velem, miközben kifulladtan futottam, sőt, inkább kocogtam, vagy valószínüleg sétáltam tovább a rideg, fagyos utcákon. Mintha a város tudta volna, hogy mit követtem el és most büntetne meg mindezért... Igaz, ezen tettem nem érdemel bocsánatot se az emberektől, sem szegény Jennytől, sem a várostól... de még saját magamtól sem. Igazából nem sajnálom Jennyt... megérdemli azok után amit velem tett, megérdemli a halált. Megálltam, bekopogtam egy házhoz, de amint a kislány ajtót nyitott, egyből sírva rohant be. Csak akkor eszméltem rá, hogy még mindig egy csupa véres ruhában járom az utcákat, kezemben egy 20 centis pengehosszúságú véres késsel. Ilyesztő látvány lehetek... Igazából nem is tudom miért kopogtam, eltévedve nem voltam, ismertem a környéket. Utolsó erőimet felhasználva hazaszaladtam, átöltöztem, és a véres ruhát bedobtam a kályhába, és néhány rongy társaságában elégettem. Nincs más bizonyíték ellenem, mint a kés, amely a gyilkos fegyver szerepét vállalta magára. Összepakoltam egy hétnyi ruhát, előkotortam a szekrény mélyéből az útlevelemet, a személyimet, és az egyéb papírjaimat, értékeimet, és elindultam az éjj leple alatt Kanadába. Este 10:35-kor megy utoljára busz a határig, ami reggel 9-fél 10 körül ér a határátkelő helyhez. 10:11-kor már lent voltam a buszmegállóban, és vártam. Vártam... jobb esetben a buszra, rosszabb esetben egy rendőrre, de vártam. Nem féltem attól, hogy elkapnak, nem éreztem bűnbánatot azért amit tettem. Mintha a lelkiismeretem egyszerűen kikapcsolt volna. Csak ültem ott szoborrá dermedve egészen addig amíg be nem ért a busz. Felszàlltam, a busz majdnem teljesen üres volt, kb 2-3 ember ült fenn rajtam kívül. A busz majdnem leghátuljára ültem, és mivel eléggé fáradt voltam le is pihentem. Ezutàn a következő emlékem az volt, hogy az egyik megàllónál felszàlló ember mellém ült le annak ellenére, hogy majdnem ÜRES volt az a kibaszott busz! Utàlom ha valaki akit nem ismerek, mellém ül. Majd rám köszönt:
-Hello!
-Hello...-gyerünk idegesíts csak
-Meddig utazik?
-A határig.
-Jajj képzelje! Én is addig megyek
-Hàt ez nagyszerű!-Jézusom, ennek az embernek valami baja van, de ki ez?-De ismernem kéne magát valahonnan?
-Jajj, elnézést... Be sem mutatkoztam: James Scott vagyok.
-Nagyon örvendek James. Legyen olyan szives àtülni valahova máshova, mert irritál a jelenléte.
A férfi nem szólt semmit, simán előrébb ült, én pedig folytattam azt a tevékenységet, amit az utazás elején elkezdtem, vagyis aludtam tovább. Reggel kb fél 9-kor ébredtem. Ezaz! Már csak egy órànyi utazàs és lezárom a multam. Azt amelyben egy antiszociàlisként élem az életem, ahol csak egy "baràtom" volt... Volt... Szegény Jenny. Azt ahol apám kitagad, ahol az emberek amikor csak tehetik belémrúgnak, ahol a saját édesanyám temetésére nem engedtek be... Végre... Végre új életet kezdhetek!